Szerb designerek megalkották a modern Noé bárkáját

Hogy 2012 decemberében eljön-e a világvége, azt majd megtudjuk akkor, mindenesetre ha vízözön lesz, lenne hova menekülni. Feltéve, hogy szériagyártásban épülne a szerb designerek, Aleksandar Joksimovic and Jelena Nikolic által tervezett úszó város, a modern Noé bárkája. Az eVolo Magazin 2012-es Skyscraper pályázatán  bemutatott projekt teljesen alkalmas lenne a rajta élő emberek ellátására egy természeti katasztrófa esetén, a teljesen önfenntartó, úszó sziget/gigantikus bárka saját maga termelné meg a szükséges áramot, teraszos földművelés zajlana rajta, összegyűjtené az esővizet.

A bárka alja mesterséges korallal lenne borítva, ezzel is támogatva a tengeri élővilág odagyűlését, az óceánra tervezett sziget felső része pedig elég magas lenne a viharok, nagyobb hullámok megfékezéséhez. Ha mégis gigantikus tsunami közeledne, a lakók a bárka belsejében elhelyezett kis “biztonsági kapszulákban” húzhatnák meg magukat.

Tényleg már csak Kevin Costner hiányzik innen...

Emberi lélegzéssel töltődnek a kütyük

Futás közben lemerülő iPod, semmi közepén kikapcsoló telefon… ennek vége lehet, ha valaki tart magánál AIRE Maszkot, amely az emberi lélegzést hasznosítva tölti fel energiával a különböző elektronikus cuccainkat. A szerkezet tulajdonképpen szélerőműként működik. Különösen hasznos ez a töltő annak ismeretében, hogy a mobilok például kis méretük ellenére egészen komoly hatást gyakorolnak a környezetre: évente egy tonna Co2-ért felelnek.

Ez a szerkezet ráadásul edzésre is sarkall: fuss, hogy gyorsabban töltődjön a telefon Ha mondjuk bringázás közben töltjük bármilyen eszközünket így, szimplán azt hiheti bárki, hogy levegőszűrő maszkban tekerünk, de mondjuk ebben aludni egész éjszaka, az azért elég kényelmetlen lehet.

Megalkotója, João Paulo egyébként a ketyerével megnyerte a “Best of 2011 RedHot Design Award”-ot.

Forradalmi megoldás árvízveszélyes területekre: kétéltű tesztlakóház épül Angliában

Klímakutatók – és persze a hollywoodi katasztrófafilmek – régóta figyelmeztetnek az éghajlatváltozás egyik fontos, főleg a part menti városokban élőket veszélyeztető hatására, a vízszintemelkedésre. Az egyre szélsőségesebb időjárással pedig a gyakori árvizek is együtt járnak. Erre kínál igen mutatós megoldást Anglia első kétéltű lakóháza, amelynek építésére nemrég kapta meg az engedélyt a Baca Architects. A vízszint változásaira folyamatosan reagáló, 70 nm-es tesztház a Temze partján, Buckinghamshire-ben épül majd fel.

Száraz időszakban a ház szilárdan áll majd az alapzatán, azonban amint emelkedik a vízszint, az épület felemelkedik azzal együtt, és egyfajta “bójaként” lebeg majd a helyén, megfelelően rögzítve. A hírek szerint a nagy mennyiségben leesett hó nemsokára itthon is újabb áradásokhoz vezet sajnos. Ártani biztos nem ártana figyelemmel kísérni a brit tesztház sorsát és itthon is meggondolni alkalmazását. Az árát gondolom megkérik persze, de ismerve az áradások okozta károkat, pár év alatt megtérülhetne.

Az igazi FA-PAD

Egy holland csapat megvalósította mindazok álmát, akik rettegnek, hogy egy parkban/erdőben nem tudnak mire ülni – nekik készült el az igazi FA-PAD, a hordozható, bármikor fel-leszerelhető mobilülőke, amihez más nem kell, csak egy fa, amire ráerősítjük. Az Aandeboom munkájától én annyira nem vagyok elájulva, mint amekkora most körülötte a paláver a neten, egyrészt szerintem a fák sem örülnek neki meg hát ki cipeli ezt magával? Elég furán nézne ki…

Ha hív a természet… – városkép-építő vizelde

Városi környezetben a nyilvános vizelés problémaköre egyértelműen valami nem kívánatos dolog – volt eddig. Mostantól a “szükség” nem szennyezi, hanem szépítheti a várost. Budapesten évek óta kardinális kérdés a nyilvános WC-k helyzete, és egyelőre nem is nagyon látni igazán érdemi előrelépéseket, ha fecskék már fel-fel tűnnek is. Érdemes lenne megfontolni az alábbi ötletet. Eddie Gandelman “Ha hív a természet” nevű projekt-toalettje ugyanis nem csak megkönnyebbülést, de szebb városképet is magával hoz – méghozzá a vizelet felhasználásával.

Így működik (már amennyit találtam róla): a vizelet ugye tele van foszforral, és ha megfelelően van elosztva, kezelve – ahogyan Gandelman ötletében is – akkor kiválóan táplálható így egy designos toaletten keresztül a városképet javító zöld növényzet. Egy toxikológus professzor közreműködésével 3 lépésben tisztítják, kezelik és ki tudja, mi mindent csinálnak a vizelettel, ami a 4-es blokkokban épülő köztéri toalettekbe “érkezik”.

A Trendhunter írója például egyenesen azt vizionálja, hogy éttermek majd a vizeleten termesztik a fűszernövényüket frissen az utcán.

Egy hibája van – nekem úgy tűnik, ez csak a férfiak számára jelentene menekülést, női verziót nem nagyon találtam. Továbbá az sem tisztázott, hogy a filter kiszűri-e rendesen a különféle gyógyszermaradványokat, ami – mint a “férfiak vs. fogamzásgátló maradék a vízben” városi legenda óta tudjuk – veszélyesek.

Élet-adó szelektív kukák hajléktalanoknak NY-ban

Te is jártál már úgy, hogy a fele Caffe Latte ott lötyögött a papírpohárban, kidobtad, de közben arra gondoltál – ez valakinek talán jól esne? Nos erre ad “választ” a Toss with Care teszt-projekt NY-ban. Egyelőre nem tudtam még eldönteni – ez szuper jó ötlet, vagy inkább megalázó. De az álszenteskedésnek nem engedve: inkább előbbi. Nicole Howellt, a neves NY-i Pratt Institute for Design végzősét a hajléktalan-világ “inspirálta”, nekik tervezte az alábbi többfunkciós, nem éppen hagyományos szelektív kukát. Az alkotás célja a naponta több tonna, szemétben végző, azonban fogyasztható étel/ital “megkímélése” a rászorulóknak. Persze, ebben a formában egyelőre csak kis lépésben.

Ha másra nem, arra már is biztosan jó lenne, hogy elgondolkodjunk – mennyi felesleges élelmiszert vásárolunk majd dobunk ki minden héten. A kávés-pohár tartó pedig különösen szimpatikus ötlet, különösen az utcán csakis literes Starbucks pohárral rohanók városában.

Esőre nagyon megtetszett ez a teszt-projekt (és csak alaposabban utána olvasva, a kommenteket böngészve bizonytalanodtam el), mert már számtalanszor jártam úgy, hogy nem bírtam megenni valaminek a felét, és sajnáltam kidobni, de egy hajléktalan kezébe adni direkt – na az is kínos. Ez végeredményben egy indirekt megoldás, akárhogy is megy a szüttyögés sok kommentben más oldalakon, hogy ez mennyire megalázza azokat, akik onnan veszik ki.

És íme egy kis videó a projektről – ahogy a meghagyott ebéd és az éhes ember egymásra találnak. Tetszik.

Toss With Care from Nicole Howell on Vimeo.

iGeigie: egy új fejlesztéssel iPhone-nal is mérik a sugárzást Japánban

Egy új fejlesztés segíti Japánban a március óta tartó katasztrófát követő radioaktív sugárzás mértékének mérését: az iGeigie lényegében egy iPhone-ra kötött, hordozható Geiger számláló.  A rekorderősségű földrengés sújtotta területeken ugyanis sok helyről nincs megfelelő adat a sugárzást illetően, a lelkes fejlesztő közösségnek hála azonban bárki mérheti és továbbíthatja egy iPhone segítségével az adatokat.

A projekt mögött egyébként az http://rdtn.org/ áll, a weboldal célja az atomkatasztrófával kapcsolatos információk egy helyen gyűjtése, továbbítása – kormányzati oldaltól, civil szervezetektől, állampolgároktól, tudósoktól. A fejlesztők célja olyan területeken élő, technikához valamennyit konyító emberekhez eljuttatni a kütyüt, ahol vannak fehér foltok a sugárzási adatokat illetően. A szélesebb körű terjesztéshez jelenleg szükséges 33.000 dolláros büdzsé 1/3-a áll rendelkezésükre, ezért támogatókat várnak.

Alább egy érdekes video – a bemutató során is éppen lecsapott egy enyhébb földrengés.

Fotók: Nokton via Flickr CC

jealousy

Gerilla bringaút mozgalom Mexikóból

Egy érdekes kezdeményezés Mexikóból arról, hogyan lehet 500.000 dollár helyett 1000 dollárból megépíteni 5 km bringautat csináld-magad módszerekkel.

Kéne már nagyon elkülönített kerékpáros sáv, de sehogy nem jön össze a lakóhelyeden? Eleged van a tesze-tosza város/kerület/falu-vezetőidből? Akkor vedd kézbe a dolgokat, ahogyan Guadalajara városának besokallt lakói is tették: indíts gerilla bringaút mozgalmat.

A mexikói nagyváros lakóinak elege lett abból, hogy városvezetőik semmit nem tettek a kerékpáros közlekedés fejlesztéséért, pedig a településen naponta (!) 350 új autó lép forgalomba, hatalmas a szmog, a levegő minősége a tél során több alkalommal is átlépte a riasztási küszöböt, és az az autók átlagsebessége 18 km/h-ra csökkent. Ez még budapesti viszonylatban sem semmi, lássuk be.

Aki pedig kerékpárra akart átszállni az egyre lassabb autójából, veszélyes útra tévedt, mivel nem volt kerékpárút – csak a “latinosan” lavírozó sofőrök jóindulatán múlt, ki marad ott, és ki éri el úticélját. Így a helyi tanárokból, diákokból verbuválódott csapat összefogott, és ahogy a lenti videó is mutatja, csináld-magad kerékpárútba fogtak ( kb. 1:00 perctől a lényeg a videóban).

 

A résztvevők egy írásos nyilatkozatban is kiadták, mit miért tettek úgy, ahogy tettek, ennek a hosszú angol verzióját ezen a linken olvashatjátok, pár érdekes gondolat belőle: Mexikóban egy km bringaút k 100.000 dollár körüli összegbe kerül (állításuk szerint), ha a település építi meg. Ezzel az összeggel számolva a szervezet által felfestett kétszer 2.5 km-es út (összesen tehát 5 km) 500.000 dollárba került volna. Ezzel szemben a közösség mindösszesen 1000 dollárt fektetett a munkába.

Kell ehhez még bármit hozzátenni?

jealousy

A nagy karácsonyfa-dilemma – mi a zöld megoldás?

Közeledik a karácsony, aminek az egyik központi eleme (az embertelen mennyiségű kaján túl) a karácsonyfa. A zöldek pedig el is érkeztek a nagy dilemmához: akkor óvjuk a környezetet, ha műfenyőt állítunk be a szoba közepére; ha egy kvázi halott fát aggatunk tele gömbökkel; vagy ha egy élő, gyökeres egyedet kényszerítünk be a 25 fokos (azaz neki trópusi) lakásunkba. A kérdés tehát nem egyszerű.

Az amerikai National Christmas Tree Association szerint (mert hogy ilyen is van ám…) 29 millió háztartásban valódi fenyőt állítanak fel. Ezeknek a fáknak a legnagyobb része már “fenyőfa-telepeken” növekszik, ergo erdőirtással nem jár (a szó hagyományos értelmében), azonban szállítani kell, sokszor elég sokat, és az ünnepek után a szeméthalom tetején kötnek ki.

A műfenyőket ugyan csak egyszer kell megvenni, és onnan évekre be vagyunk biztosítva, DE… ezek a “fák” Kínában készülnek 90%-ban, azaz sokkal többet kell utaztatni őket a világ különböző pontjára. Továbbá többnyire PVC (polyvinyl chloride) az alapanyaguk, ami már önmagában visszatartó lehet – ezek ugyanis évszázadokig bomladoznak majd, ha a család megunja. A kutatás szerint az amerikai otthonok 70%-a dönt egyébként a műfenyő mellett.

Összességében tehát a műfenyő jó választás azoknak, akik nem akarják évente cserélgetni a “legújabb” modellre, mert így sok 100/1000 km-t és így benzint spórolnak meg az igazi fenyő szállításával szemben. Általános, mindenkinek megfelelő zöld megoldás tehát nincs, kinek mi…

Ha a valódi fenyő mellett döntünk, fontos, hogy helyben (vagy minél közelebb) nevelt fát vegyünk, amit nem kell sokat szállítani. Ha pedig már kiszolgálta az idejét, lehetőség szerint ne a ház elé vágjuk ki, hanem komposztáljuk: vigyük ki a telekre, vagy adjuk oda egy kertes házzal rendelkező rokonnak, aki fel tudja használni.

Ha pedig élő, gyökeres/földlabdás fenyőt veszünk, gondoljuk ki előre, hova ültethetjük ki. Ha nincs kertünk, sem a ház előtt olyan szakasz, ahol jól meglenne, akkor adományozzuk oda egy környékbeli iskolának, ovinak stb. És van még egy alternatív megoldás is: a kerti fát is feldíszíthetjük, és az ablakon át élvezhetjük a karácsonyi hangulatot.

jealousy

Kompakt szélerőmű otthonra – vége a kifogásoknak

Egy szuper házi áramtermelő készülékre akadtunk a minap, amivel a szélenergia segítségével spórolhatunk áramszámlánkon, hogy több maradjon karácsonyi ajándékra.

Aki eddig idegenkedett a megújuló energiák ház körüli felhasználásától, mert nem akart diófája helyett egy nagy szélkerék árnyékában hűsölni, netán úgy érezte, hogy az élet kevésbé napos oldalára vetette a sors, vagy csak drágának találta a napelemet, az most már tényleg elgondolkodhat, milyen új ellenérvet talál ki. Az új eszköz ugyanis praktikus, kis helyigényű, egyszerűen kezelhető, és még jól is mutat. A tervezők: Liao-Hsun Chen és Wen-Chih Chang.

A Wind Cube-nak keresztelt eszköz végtelenül egyszerű: az ember megveszi, hazaviszi, saját maga felszereli, ráköti egy akkumulátorra, bekapcsolja, és már termeli is az elektromos áramot a háztartás számára. Hogy mennyit? Egy elem havonta 21,6 KWh-t. De az elemek összekapcsolhatók, így a tervezők szerint egy 15 elemből álló kis „farm” már képes fedezni egy család egész havi áramigényét (324 KW).

És hogy is működik? Tényleg végtelenül egyszerűen: a megvett elemet a boldog ház és Wind Cube tulajdonos és áram-termelő kolléga 3 csavar segítségével a ház falára rögzíti, hozzáköti egy akkumulátorhoz vagy újabb Wind Cube elemekhez, bekapcsolja, és már kész is van.

A szerkezet egy teleszkópos nyélre szerelt 3 lapáttal bíró szélkerékből, egy generátorból, egy elektromos csatlakozóból/dugóból és a kapcsolóból áll. A teleszkópos fejnek köszönhetően a ventilátor az időjárástól (szélerősségtől) függően aktiválható vagy deaktiválható. Vihar vagy túl nagy szél esetén kikapcsolhatjuk a készüléket, ekkor a ventilátor visszasüllyed az aljzatába, normál szélben vagy szellőben pedig ismét előcsalogatható és bekapcsolható.

Ez talán az eddigi legegyszerűbb szerkezet, amivel odahaza áramot termelhetünk magunknak.

Már ha valahol meg tudjuk venni a szerkentyűt. Már csak pár dolog érdekelne minket a Wind Cube-bal kapcsolatban: mennyibe kerül, hol kapható, nem zavaró-e egy idő után az állandó propellerzúgás, és nem repül-e el a házunk, ha véletlenül túl sok elemet teszünk fel rá. Mint ahogyan az az UP című rajzfilm hősével megesett, igaz, őt lufik segítették.

Kacsa